No igen, jó múltkor ígértem, hogy a Tátika lábánál tett vizuális felfedezéseink gyümölcseiből néhány szemet bedobok a virtuális kosaraitokba! Hát íme...

Ez az egyik kedvencem! Tulajdonképpen kár még magyarázni is, hisz a susnya és a gyorsaság közötti csekélyke összefüggést kár ecsetelni egy gyakorló túrázónak. Ellenben annak, aki még nem gyüjtött kellő erőt ahhoz, hogy meginduljon, talán ad némi lökést! Én nem tagadom, a susnya valahogy közel áll mostanság a szívemhez...

Ez az épület - elhagyatott királyi lak? - pedig a bázis. Itt – Tátika előtti elhagyatott erdészház – lehetett még egy utolsó levegőt vennem ahhoz, hogy lemerüljek abba a hihetetlen mesebéli világba, amit gyermekkoromban ismertem, de mostanra valahogy - talán valamilyen urbánus vírus miatt - gyakorlatilag elfeledtem...

Aki merült már élettel teli tenger mélyére, annak talán azonnal ismerős lenne e kép, hisz olyan, mint egy cseppnyi korall-telep. Pedig nem, ilyen kis apró gombácskák felett vitt az utunk, lépdeltünk felettük vigyázva és persze folyamatosan ámulva...

Ámulva és kapkodva a fejünket, mert olyan színpompával köszöntött bennünket az aljnövényzet, hogy az leírhatatlan! S, hogy a búvárkodást még ne hagyjuk abba, megpillantottuk az erdő csodaszép „kagylótelepét” is...

És persze jöttek a mesebeli hősök, mindenféle képtelen formájú szörnyek, tündérek és állatok! Itt példának okáért szembe találkoztunk a széles szájú, lappangó taplóval, aki csak morgott egyet ránk, majd álmosan tovább szundított...

És persze nem maradhatott el a mesebeli égig érő fa sem, amire mi nem mertünk fellépni, pedig még a mászást elősegítő lépcsőfokok is a rendelkezésünkre álltak! Hogy miért nem? Talán féltünk. Féltünk találkozni a felhők felett lakókkal...

Így aztán tovább indultunk, s újra, most egy hatalmasnak tűnő, agancs-korallal találkoztunk. Félve lépdeltünk, halkan, mert surrogást, majd egy apró kis puffanást hallottunk...

Nem, semmiféle „pitty” nem volt! És ne higyjetek a filmeknek se, mert semmiféle gülü-szemű idegen nem lépdelt körülöttünk. Csak úgy, simán belecsapódott egy UFO a mellettünk lévő tölgy törzsébe...

Mit tagadjam, egy pillanatra inunkba szállt bátorságunk, s mi a megbízható túrajeleket kezdtük keresni. Kerestük, de valahogy nem leltük, míg nem majd negyed órás bolyongásunk után végre megleltük a helyes utat. Vigyázzatok Ti is, ha arra jártok, mert fogy az út rendesen...

Aztán az utunk vége felé még találkoztunk néhány mérges medúzával, akik nem azért voltak mérgesek mert arra jártunk!

Nem biza! A medúzák azért voltak oly mérgesek, mert közéjük szállt egy csodaszép „pillangó” és az irigységtől majd megette őket a Fene...

És mi persze utunk közben a velünk esett csodát meséltük mindenkinek, de valahogy senki sem hitt nekünk! Elkeseredtünk. Pedig nem kellett volna, mert aznap este a zalaszántói Camping macskái megértőn végighallgatták csodálatos utunk minden részletét, s még a nyílvánvaló túlzásainkra is nagy-nagy figyelemmel bólogattak...

Ha a Tátika aljában jártok, ne feledjetek el köszönni a mesebeli világnak, mert ez a mesebeli világ valójában a valóság. És talán megértitek, hogy miért e kis elfogult beszámoló...

2009. szeptember 6.

Zalaszántón a Szent Vendel Campingben ébredtünk! Tudom, ez még szót sem érdemelne, viszont mégis, mert eme szálláshely – ahol egyébként zimankós téli napon is meleg szobával fogadnak – megérdemli!

Tátkiában kávé, plusz a lassan elengedhetetlen reggeli kicsi pálinka, gyors bevásárlás a presszóval szemben lévő boltban, aztán nekiveselkedtünk...

Az igazság az, hogy mi „csaltunk”! Jó-jó, nem csaltunk, csak nem a hivatalos KÉK útvonalát választottuk, hanem mi Zalaszántóról kiérve a Nagy-séd hídja után nem jobbra, hanem balra indultunk a hivatalos KL útvonalán fel, a várhoz. Hát, mit mondjak? Kellemes reggeli ébresztő ez, viszont tényleg gyönyörű az erdő. A képen látható luxus vadászlest pedig, ha meglelitek erre felé, no, akkor biztosak lehettek abban, hogy bizony elkóricáltatok az erdőben...

A várhoz felérve egy gyors pólócsere, aztán a romok előtti tisztáson megreggeliztünk. No, ekkor már éreztem, hogy valami nem smakkol a bal térdemmel! Aztán induláskor, az első lefelé történő lépéseknél eltorzult arccal közöltem Ivánnal és Hegylakóval, hogy biza itt nagy gáz van, ugyanis az a fránya bal a lejtmenetet csak úgy volt hajlandó megtenni, ha teljesen nyújtva volt. Képzelhetitek! Előttünk volt még közel egy húszas...

Persze mi nem estünk kétségbe, pillanatokon belül eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, legrosszabb esetben késő este érünk el Keszthelyre. Gyógyulás gyanánt pedig Reziben a pecsét mellé sürgősen kértünk egy-egy sóher-fröccsöt, amit természetesen a Ti egyészségetekre fogyasztottunk el „orvosi rendelvényre”...

És persze Rezi lakosai annyira megörültek jöttünknek, hogy azonnal nagy szüreti mulatságot rendeztek tiszteletünkre, ami – mi mással is kezdődhetne? - hangos, vidám felvonulással indult, ahol a falu apraja és nagyja széles vigyorral köszöntött bennünket, ünnepelteket...

Mi kellő tisztelettel megköszöntük az irántunk való figyelmességüket, majd sajgó térdemre való hivatkozással elbúcsúztunk Rezi távozásunk miatt szomorkodó lakosaitól. Szívünkbe zártuk Öket, mi tagadás, s az útravalóul kapott pohár borral a kezünkben búcsút intettünk nekik a falu fölötti szőlőskertekből!

A Gyöngyösi-csárdánál már betyárul fájt a lábam, de megnyugtattam a többieket, hogy sem Vak Illés, sem Kökes Pista nem venné jó néven, ha melléjük telepdék hivatlanul. Tudjátok, ők itt nyugaszanak! Gyors pecsét, majd fröccs melletti pihi a csárdában és irány Hévíz!

Hévíz előtt, az erdőszélen még találkoztunk egy nagy, fehér tomporral is! Mi persze végtelenül kulturáltan, köszönés nélkül haladtunk el mellette. Nem hiába no, a szükség az nagy úr, s nemtől függetlenül facsarja az ember hólyagját. Ahogy kiértünk az erdőből az Árpád-kori kis templom fogadott bennünket, a templomtól pedig a Hévíz fölötti – nem tudom másképp nevezni – bor-sétány, amire már Hörpölin is felhívta figyelmünket. Sajnos itt már nem vehettünk magunkhoz gyógyfröccsöt, mivel este volán mögé kellett ülnünk, illetve jómagam attól is féltem, ha véletlenül letelepszem, akkor még hat ökörrel sem tudnának lábra állítani a többiek...

Hévizen gyors pecsét a buszvégállomáson üzemelő büfében, – az információs iroda csak 16:00-ig van nyitva – aztán a tó mellett végigcaplatva rátértünk a Hévíz és Keszthely közötti kerékpár útra.

No, ez a szakasz volt az, ami a térdemet kellően kikészítette a nap végére, hisz gyakorlatilag Hévíztől Keszthelyig csak aszfalt. A bibis bal térdemet meg ugye önkéntelenül is a jobb lábammal próbáltam tehermentsíteni, így aztán kezdett az is kellemesen sajogni. De nem, nem adtam fel, minden fájdalmam ellenére én igen is örömmel sétáltam végig a keszthelyi kastély parkján!

Este fél nyolcra értük el a vasútállomást! Gyors pecsét, majd méggyorsabb alku egy taxissal, hisz a következő busszal valamikor tíz óra magasságában értünk volna vissza Zalaszántóra, a bázishoz. Hazafelé menet pedig számva vettük, hogy mit nem sikarül aznap megnéznünk a térdem miatti erőteljes lassulásnak köszönhetően:

1. A Sztúpa melletti szentélyt, ahova még fel akartunk ugrani!

2. A zalaszántói vizimalmot...

3. No, meg a zalaszántói mézeskalács múzeumot is...

S, hogy miben maradtunk? Hát abban, hogy mindezeket legközelebb sasoljuk meg, mert egy Kék Hívő – szerintünk – hisz a LEGKÖZELEBBEN is...

2009. szeptember 5.

Amikor majd egy hónapja utoljára itt játunk már eldöntöttük, hogy a sümegi folytatáskor betérünk a főúton található henteshez, hogy betoljunk a bucinkba egy-egy jóféle kolbászt. Hát betértünk, hisz megígértük!

Persze a kolbász előtt pecsét a vasútállomáson, illetve az állomástól alig pár száz méterre lévő – a túra útvonalán székelő - kocsmában magunkhoz vettünk még egy hajnali kávét, illetve egy ici-pici pálinkát, hogy az éppen zuhogó esőt zavartalanul el tudjuk viselni. A cseppnyi gasztronómiai kitérőnket követően aztán nyakunkba kaptuk lábainkat és széles vigyorral arcunkon nekivágtunk aznapi távunknak.

Sümegen tréfás kedvűek a kőművesek! A városból kifelé menet lettünk figyelmesek eme vakablakra! Az érdekessége pusztán annyi, hogy a jókedvű kőműves redőnyt is vakolt rá! Biztos, ami biztos, a redőnyös vakablak nagyobb biztonságot nyújt a napsütéstől, s éjszaka pedig a vakablak mögötti szobában lévőket a térvilágítás sem zavarja oly annyira...

Sümegről kiérve, az őskori kovabányánál aztán elállt az eső! Tulajdonképpen ezen már meg sem lepődtünk, hisz a Kéket járva, gyakorlatilag majd mindig kegyeibe fogadott bennünket az időjárás, s szinte az lenne lassacskán a meglepő, ha ez nem így lenne. Mi csak elrebegtünk egy hála-imát a Nagy Kékhez, majd elköszöntünk Sümegtől.

A sarvalyi vadászháznál pecsét, majd úgy gondoltuk, hogy ha már erre járunk, akkor a térképen is jelzett (KL) középkori falu romjait is megsasoljuk. Hát sajnálattal kell közölnöm Veletek, hogy nekünk ez nem sikerült! Végig kerítés, mindehol lakattal ellátott kapuk, mi meg nem vettük magunknak a bátorságot, hogy bemásszunk vadászterület lévén... Iván aztán bosszúból lencsevégre kapta e kis virágot, nyelvén egy vízcseppel!

Az erdészház romjait elhagyva nagyon figyeljetek, mert könnyen elcsámboroghat a figyelmetlen túrázó! A romoktól érkezve mi is csak egy a bokrokra kötött, kötött pulóver felefedezése miatt tértünk le jobbra a helyes útra, s irány a Tátika!

Az Alsó-Tátika maga csoda! Annyira gyönyörű a növényvilág, olyan színekben pompázik az erdő, hogy az leírhatatlan! Mi majd két órát szántunk erre az alig 1 km-es távra úgy, hogy észre sem vettük az idő múlását. Csak leesett állal csodálkoztunk, illetve egy rahedli képet készítettünk, amit majd egy külön – mert egyszerűen megérdemli – bejegyzésben ígérem, közzé teszünk! A Fekete-tónál egy picit figyelni kell, a helyes utat balra tartással lelitek meg!

Aki Tátika várát kihagyja, az lemarad egy csodálatos élményről, szóval e bohóságra még véletlenül se vetemedjetek! Mi is szétnéztünk fentről a Balatonra, a Sztúpára, Zalaszántóra, Sümegre.

Lefelé a vártól aztán eme kis emberi jelenlétre utaló karcolattal találkoztunk! Vannak jóemberek, akik megelégszenek a „LOVE” vésettel, vannak kik az „ITT JÁRTAM” feliratot részesítik előnyben, meg szivecskék garmadája köszön egy-egy fatörzsről, de ily élelmes erdei útbaigazítással még nem találkoztunk. Persze klotyó a jelzett irányban nem volt fellelhető...

A Hidegkúti-majornál a Hideg-kutat teljesen benőtte a susunya, alig felfedezhető. Már ami megmaradt a régen talán jobb napkat megélt kútból! Szóval vízre itt ne számítsatok!
 

Viszont figyelni kell!

A térképen jelzett ÚT már nem út, az ÚT az az út, ami aszfaltos út, s az UTAT az úton haladva jó 300 méterre találjátok balra letérve!
A „Jó utat!” című útbaigazító mondatocskánkat olvashattátok...

Elértük Zalaszántó egyik legnagyobb nevezetességét, a Sztúpát! Gyönyörű napfény, fehéren világító Sztúpa, mi meg csak néztünk ki a fejünkből miközben a füstölők édeskés illatát éreztük. A szentélyhez nem mentünk le, de erről majd a következő bejegyzésben!

A falu főutcájára beérve, a templomnál, ezt az igen érdekes feszületet találtuk. Feltartott kézzel a feszületen Jézus! Aztán arra a végtelenül egyszerű magyarázatra jutottunk, hogy az alkotójának csak egy sima fa rönk állt rendelkezésére, s nem bíbelődött Jézus karjainak az egyébként ismert és megszokott módon való ábrázolásával. Persze ez semmit sem von le a feszület értékéből, viszont tényleg egy érdekesség!

Aztán beültünk a Tátika Presszóba jól megérdemelt sóher-fröccsünkre (80,- HUF/ital), meg a pecsét elhelyezésére, s ekkor megérkezett Hegylakó barátunk! Gondolta először a kocsmákat nézi meg, hátha már megérkeztünk...

Gyorsan bepattantunk az autójába, irány Sümeg - hisz a mi kocsink még ott várakozott -, előtte pedig még ott volt a táv megtétele. Így aztán míg Ő Sümegről gyalogosan nekiugrott a távnak, mi bejeletkeztünk a zalaszántói Kempingbe (Nagyon ajánljuk!), megvacsoráztunk, majd a helyi ételbár televízióján keresztül, sok-sok hozzáértő, illetve az időközben betoppanó Hegylakó társaságában végignéztük, hogy válogatottunk hogyan kapott magára egy „zakót” a Svédek elleni meccsen...

S higyjétek el ,– annak ellenére, hogy vizuálisan nem dokumentáltuk - a mérkőzés közben Rátok, Hörpölinre és magunkra emeltük poharainkat!

Tuti, hogy beteg vagyok!

És azt is tudom, hogy mi a "bajom"!

Vírusos Kék-túrázó betegségem van, s tessék, itt ez a kis jótét bacilus, aki mindezt okozza!

S, hogy mik a tünetek?

Hát tessék, felsorolom őket Nektek, hátha egyszer (vagy már) magatokra ismertek...

1. Viszket a talpam! Menni akar a Kéken!
2. Viszket a túra cipőm talpa is, s most, hogy csak úgy a sarokban pihen, néha-néha rám sikít, hogy mi a jó fene van már...
3. Folyamatosan holmi térképeket nézegetek úgy, hogy nem értem hogyan kerültek elém!
4. Ha bármilyen helyiségnév, vagy tájegység kerül szóba egy-egy beszélgetés közben én azonnal azon kezdek el morfondírozni, hogy az a Kék útvonalától milyen messze van...
5. Kívánom, hogy csípjen a csalán! (Ez már durva, nem?)

Szóval, itt tartunk! Szeptember első hétvégéje!
Már csak addig kell valahogy kibírnom...
 

2009. augusztus 6.

Korán reggel ébredés, gyors reggeli, majd fel a háti motyókat, hisz egy majd 30 km-es táv várt ránk úgy, hogy Iván bokája ébredésünkre kellemesen feldagadt. Kilépve a camping kapuján aztán – az éjszakai buli üres üvegeinek gondos elkerülésével - elköszöntünk szállásunk cégérétől!

Végigcaplattunk a tavak mellett , majd be a Bögötei-erdőbe, ahol viszonylag gyorsan elértük az OKT-s füzetben is jelzett – ottjártunkkor az esőzés ellenére tök száraz – nagy dagonyát. Persze dagonyázó helyekkel sokkal találkoztunk, viszon nagy-nagy kívánságunk ellenére egész heti túránk során vadakkal alig, s mivel már tudtuk, hogy e nap lesz túránk utolsó napja e hiányunknak többször is hangot adtunk. S lám, kérésünk meghallgatásra talált, mert a bögötei út előtti erdős szakaszon több őz is utunkba keveredett!

A Kávás-kúti-erdőtől kezdve aztán jöttek a kerítések. Egy-egy átjárónál még felirat is kért bennünket, a kapuk – acélhálók – gondos visszahajtására, s mi ennek természetesen eleget tettünk. E szakaszt kevésbé jelzettnek minősítették sokan némely fórumon, így aztán most megnyugtathatok mindenkit ki arra tervezi mostanság a túra teljesítését, hogy a Kék jeleket jóravaló túratársak felújították. A szintén oly sokat emlegetett Öreg-erdei nagy susnyástól ne féljen senki, nem olyan veszélyes, bár főleg esőzés után egy picit valóban lelassít.

Ötvösnél nem mentünk el az állomásra, a Külső-erdőnél pecsételtünk! A Külső-erdrő után gyorsan kiértünk arra a fránya aszfaltos szakaszra. Pont a félúton van egy öreg fa, amin a jelzést felfedezve magunkra ismertünk!

Hát igen! A Kék Úton megyünk! Oly gyorsan, mint a csiga!

Aztán a gógánfai kanyar előtt letértünk a Mihályfalva felé vezető – innen már viszonylag jól kivehető a sümegi vár – árnyékmentes földútra, ahol egy-egy, a széltől rendesen megdőlt fával találkozhattok. Pont a fák megdőlése miatt kezdtünk el Ivánnal röhögve vizionálni arról, hogy milyen ciki lenne, ha ránk dőlne egy fa, amikor e beteljesült képzelettel találkoztunk...

Mit tagadjam? Mivel a szél egy kicsit feltámadt, mi csendben és vigyázva meggyorsítottuk lépteinket...

Kisvásárhely egy rettentő aranyos és szép falu! Se kocsma, se bolt ezen az alig 70 lakost számláló kis településen, de egyszerűen annyira gyönyörű, hogy az egyébként kihaltnak vélt faluban lévő haranglábnál (OKT pecsételőhely) hosszabb pihit tartottunk. És ekkor csoda történt!

Megjelent a faluban egy fagylaltos kocsi, trillázott, s két percen belül az addig teljesen kihalt utca megtelt a falu aprajával, s nagyjával! Azt alán mondanom sem kell, hogy ezt a lehetőséget mi sem hagytuk ki!

A falut elhagyva óriás-málnás fogadja a vándorokat! Ivánnal belevettetük magunkat a málnásba és jó medve-ember módjára faltuk az erdei finomságot!

A Sümeg előtti, hosszú, napégette aszfalt még hagyján! A forgalom miatt viszont tényleg kellő óvatossággal kell megtenni e távot, mert a belsőégéssel működő közlekedési eszközök esetenkén halálfélelmet generálnak az addig csendes erdőkben kóricálókban...

Beérve a sümegi állomásra gyors bélyegzés a kedves pénztárosnál, majd méggyorsabb kocsma keresés és már ittuk is jól megérdemelt sóher-fröcsünket! Természetesen Rátok emelve poharainkat!

Az éjszakát Iván zenész barátjánál töltöttük, köszönet neki érte! Este még beugrottunk a városba egy kellemes vacsorára, ahol már búzasört vedeltünk a pincér által felajánlott – a ház vendégeinek szánt – pálinkával és kellemsen elfáradva az elmúlt hét történéseit ecseteltük egymásnak...

Hat nap, öt éjszaka!

Velemtől Sümegig...

S, hogy egy cseppnyi hiányt se érezzetek, elkészítettem Nektek a túránk során tapasztalt sóher-fröccs fogyasztás árdiagrammját okulás képpen!

Higyjétek el nem kis munkával hoztuk létre eme adatbázist, hiszen fejenként e hat nap alatt majd 50 kg fröccs hiteles regisztrációját kellett elvégeznünk...

2009. augusztus 5.

Már a tervezéskor úgy döntöttünk Ivánnal, hogy a Szajki tavaknál eltöltünk egy teljes napot, amolyan regenerációs, no meg tényleg semmittevős napocskát. Így aztán e napra épp, hogy 6 km várt ránk, ami valljuk meg nem nagy teljesítmény, de mi így is, higyjétek el nagyon jól éreztük magunkat.

Peresztegen reggel a Tar kocsmában kezdtünk, - s bár nem kellett volna elméletben – talán megszokásból újra pecsételtünk, ittunk egy jó kávét (Capuccino a'la Tar – így kérjétek, ha ott jártok), meg aztán egy reggeli kis indító pálinkát is elhelyeztünk mosolygó arcunkba.
 

A faluban artista kutya is él! Az eb a kb. 15 cm széles és 2 méter magas kerítés tetejéről szemléli a falu reggeli ébredését, s mindezt úgy, hogy egy vaskos lánc lóg a nyakából. Miközben elhaladtunk alatta halkan vakkantott, s nagy, álmos szemeivel lenézőn sasolt bennünket, az épp arra járó túrázókat...

A Szajki-tavakat elérve aztán meggazdagodtam, ugyanis találtam egy kétszáz forintos bankót! Gyorsan sietősre is vettük a figurát, hogy e hirtelen jött gazdagságot kellő gondossággal megünnepeljük, s miközben fakopácsok dolgoztak a fejünk feletti fákon, mi beérkeztünk az üdülőövezet kocsmavilágába, ahol fröccsel teli poharainkat rátok emeltük!

S, hogy mi lett a talált pénzzel? Mára az igazolófüzetem 16-ik oldalát díszíti...

A tavaknál lévő strand teljesen üres volt! Igaz, nem volt verőfényes napsütés, hétvége sem, de azért mi tényleg meglepődtünk, hogy mennyire nem volt látogató. Mi ettől függetlenül a strandon kihelyezett figyelmeztető táblát komolyan vettük!

Akkor sem mentünk volna a bólyán túlra, ha buja, tavi sellők csalogattak volna bennünket teli fröccsös poharakkal a vízbe, hisz e királyi nedűhöz a part elhagyása nélkül is megbízhatóan jutottunk hozzá!

A strand melletti campingben töltöttük az éjszakát! Még megérkezésünkkor a recepció előtti kis előtetőre feldobva találtuk e táblát, ami figyelmeztetőn emlékeztetett arra bennünket, hogy másnap még vár ránk egy kellemes kis túranap!

Az éjszaka kicsit rockosra sikeredett! A camping tulajának gyermekei – feltételezem valami nagy napot ünnepeltek – délután 6-tól lakodalmas rockot hallgattak! Zenészek is lévén tényleg magas zenei és hanegrőbeli toleranciával rendelkezünk mindketten, de éjszaka ½ 12-kor kénytelen voltam halk szóval megemlíteni az értelemtől csillogó szemű fiataloknak, hogy a „Cső-cső-cső, kukorica cső” mondatocskát tartalmazó, magvas mondanivalóval bíró szerzemény hallgatása nem feltétlenül maximum hangerőn lehetséges...

Aztán a srácoknál győzött az alkohol! Megtalálták a készüléken a „volume” gombot, mi pedig álomba szenderültünk, miközben jókat röhögtünk a dülöngélő fiatalok - ránk, aludni vágyókkal kapcsolatos - furcsamód azonos szavakból álló belső kommunikációján!

„B...meg! B...meg! B..meg! B..meg! B..meg! B...meg!”... stb.

2009. augusztus 4.

Szóval a gércei Kismackót tényleg ki kellene nevezni a Kéket járók gyémántjának, de legkevesebb meg kellene adni neki a Túrázók Hálás Köszönete megtisztelő címet! Ha rajtam múlna, már küldeném is! Imádom Gércét!!!! Aki járt már ott, az tudja miről beszélek, aki meg tervezi az ne hagyja ki e helyet, tervezze oda a szállást, oszt majd megérti!

Az indulásunk elég kétségesnek tűnt, hisz az előző nap érkezett eső még reggel nyolckor nem akart alább hagyni! Épp regeliztünk Ivánnal, amikor megbeszéltük, hogy 10 óráig várunk, ha addig nem csendesedik, akkor a Szajki-tavak helyett itt pihenünk egy napot. Szerintem az esőfelelős ezt a kijelentésünket simán hallotta, mert ¾ 9-kor az eső elállt. Talán megesett rajtunk, rettentő eltökélt túrázókon a szíve...

Tényleg csak pár perces séta a Rózsáskerti-erdészház! Gyors pecsételés a kerítésnél, aztán már indultunk is tovább az út menti sírhoz.

A sír után újabb pár perces séta a Banya-fa, ahol egy kicsit elmorfondíroztunk...

Elmorfondíroztunk, ugyanis egyből a Chartographiás térképen lévő fotóhoz lapoztunk és bizony sajnálattal kellett konstatálnunk, hogy a Banya-fa már nem sokáig lesz látogatható, hisz az idő vas foga, a természeti erők, no meg az erdő rovarvilága elég rendesen leamortizálta a térképben található fotóhoz képest. Szóval tessék sietni, mert 4-6 év múlva a Banya-fa helyén csak egy tisztás, a tisztáson meg egy emléktábla lesz látható...

A tisztásról kilépve az útra megláttuk a fényt az alagút végén!

Ja igen, és még valami nagyon jó dolog történt e nap velünk végig az úton! Egész álló nap lógott az eső, hol eleredt, hol abbahagyta és kicsit kisütött a nap, de az érdekes inkább az volt, hogy csak akkor esett, amikor épp lombok alatt haladtunk, s ahogy kiértünk egy-egy nyílt területre azonnal ránk sütött a nap. No, erre mondja valaki, hogy nem szerencsés a Kéket járó!

Farkas-erdőnél aztán egy újabb „első élménnyel” találkoztunk! Pásztor az villannyal! Kampó ki – majd becsületesen vissza természetesen -, aztán beléptünk az villannyal pásztorozott területre...

A kijáratnál – ahol megismételtük a villanypásztor kiakasztását (Nem akadt ki ránk!) - lévő Avasi Tölgy szintén a Banya-fa sorsában osztozik. Dolgozik kérem a természet, dolgozik!

Meg aztán nyiladozik is! Eme kis bibést a Lajos-bükköknél kapta lencsevére Iván. Innen aztán heves értekezésbe fogtunk a kocsányos-, valamint a kocsánytalan tölgy közti különbségek ecsetelésével.

Káldon kocsma, a kocsmában fröccs, a fröccs mellett meg pecsételés a füzetbe! Káld után – a falu határában – meg leheveredtünk a fűbe és alaposan megebédeltünk hozott anyagból!





A Kis-Lánci-dűlőről nem sok jót hallottunk, igazi csalitosként jellemezte néhány már előttünk járt túrázó egészen a Tacskándi-erdőig tartó szakaszig. He-he! Épp akkor kaszálta le az erdei utat egy traktor! Így aztán az állig érő susnyával nem kellett megküzdenünk, viszont az előző napi vihar okozta víz- és sármennyiség kellemesen megbúvott a frissen levágott gaz alatt. Szóval vigyáztunk, nehogy kitörjön a bokánk...

Pereszteg előtt, a „Káldi úti dűlő” névre hallgató nyílegyenes szakaszon nem lehet eltévedni, de azért a biztonság kedvéért a lelekes jelfestő túratársak az út felénél lévő keresztnél megerősítettek bennünket abban, hogy jó úton járunk!

Peresztegen gyors fröccs és pecsételés a Tar (inkább kocsma, mint vendéglő) műintézményben, ahol a kedves pultos lány érdeklődésünkre szállás ügyben útba igazított! A templomot követően (egyébként ott is van szelencés OKT pecsét) egy kedves néninél szálltunk meg! El sem téveszthetitek, hisz a ház előtt ott virít egy Zimmer Feri felirat!

Este a Vadász Tanya (?) étteremben (8-as út Szombathely felé) vacsoráztunk, ahol egy igazi - Fábry Design Centerébe dobogós helyet kapna – vadász festménnyel találkoztunk! No, itt jöttünk rá, hogy a képrögzítő masinát a szálláson felejtettük, így aztán sem a fröccsöt nem tudjuk most nektek igazolni, sem a képet megmutatni, de azért megpróbálom leírni, hátha kedvet kaptok egyszer e vizuális gyönyör valós megtekintéséhez!

Háttérben hó borította hegycsúcsok, az egyiken gigászi gleccser! A gleccser egy hegyek közötti tavat táplál, a tó szélein mindenféle hegyi és nem hegyi növény, már ott, ahol épp nem éles szélű szikla szabdalja a képet szemlélő szemét. A tó túlpartján szarvascsorda alig kivehetően. Tulajdonképpen onnan jöttünk rá, hogy a sok apró pálcikaállat egyikének a fején csúzli ágas volt. A kép előterében szintén szarvascsorda – mi más is lehetne...- s a kép központi alakja, egy a tó közvetlen partján álló, igazi vezérbika olyan agancsszerkezettel, ami minden vadász álma. S mit csinál épp e jószág a képen? Hát kérem, a víz fölé hajol, testét megfeszíti, fejét felemeli, s láss csodát, felhőt büfög...

Mindezt ízleses képkeretben természetesen, hogy az épp arra járó Kék Hívő a vacsora elköltése közben kiokosodhasson a vadászok gyönyörű víziójának látványán keresztül vadászatból...

2009. augusztus 3.

Szóval Szelestén nagyon rendes emberek élnek!

A helyi Kék-Túra Kemping az önkormányzat kezelésében van, s mi – rendes túrázókhoz híven – ott szálltunk meg! Ha oda vet a jó sors benneteket a túra során, előtte ne feledjétek el felhívni a helyi önkormányzatot, s bejelentkezni!

Ébredés után a kempingből levezető úton egy fejfába botlottunk. Biztos jó ember lehetett aki itt balesetben meghalt, de a rendszámon elhelyezett, bizalmat és rutint feltételező tábla ellenére ez mégis csak egy fejfa, ami újra azt bizonyítja, hogy nincsen tökéletes tudás, vagy ha van, akkor azt mindig kiolthatja egy másik, tökéletlen...

A reggeli kávét a falubeli Anita presszóban ejtettük meg pecsételés közben. Meg aztán némi hezitálást követően lecsúszott egy aprócska pálinka is, amit abból a megfontolásból vettünk magunkhoz, hogy miért ne...

Szelestéről kiérve a csodálatos reggeli ég köszöntött bennünket. Persze tudakoltuk mindenhol az időjárás előrejelzéseket, s mivel e napra heves viharokat jósolt mindenki, mi egy picit el is ámultunk, no meg kétkedve morfondíroztunk a vihar lehetőségén.

A Lőrinci-erdőt elérve, aztán találkoztunk egy erdei siklóval. A napszaknak megfelelően köszöntöttük, kedvesen érdeklődtünk hogyléte felől, de ő csak csendben öltögette ránk a nyelvét. Nagy szerencséje volt velünk, mert más, hevesebb vérmérsékletű járókelővel történő találkozásakor ilyen vérforraló szemtelenség esetén tetlegességig is fajulhatott volna a beszélgetés...

Aztán Iván – több percnyi csend után – előállt, a történelembe „szelestei harckocsi elmélet” néven bevonult eszmefuttatásával, miszerint a Kék-Túra útvonala tulajdonképpen Magyarország harci gépjárműveinek titokban A pontból B pontba való, titkos felvonulási útvonala. Cáfolni nem tudtam, így aztán elfogadtam eme feltevést, amit aztán 88-as út szélén lévő tábla kétségtelenül bizonyított is!

Szóval itt a tábla, ami mindent megenged a kijelölt tűzrakóhely kivételével! A harckocsi ugye nem tűzrakóhely, tehát Iván elmélete bizonytott!

Szerintetek mekkora az esélye annak, hogy egy közel 100 m-es aszfaltúton való bandukoláskor, pont azon a 100 méteren találkoztok autós ismerőssel? Bizony! A szombathelyi barátunk, pont ott és pont akkor, abban a néhány percben hajtott el éppen. Hevesen dudált, lefékezett, kipattant a kocsiból, lefényképezett bennünket, röhögött egy jót, majd beszállt a kocsiba és nagy gázzal távozott! Talán ezt nevezik villámlátogatásnak...

Bögötön fröccsöt ittunk az egészségetekre! Meg az enyémre, meg Ivánéra, meg Hörpölinére, meg Tamáséra, aki lemaradt tőlünk, meg mindenkiére aki eszünkbe jutott! Már itt elhatároztuk, hogy Csényén kocsmát kell találnunk, mert ezt a meghitt pillanatot újra érezni akartuk!

Bögöt és Csénye között fadöntők bújnak meg a csalitosban! Ezt ők titokban akarják tartani, de nyugi, néhány élelmes erdőjáró – kihasználva a fadöntők olvasási hiányosságait – erre még épp időben figyelmeztet bennünket! Az élelmes erdőjárók a szúnyoginvázióról nem adtak írásos tájékoztatást, ezért Csénye előtt az ellenkező irányba haladó lelkes túracsapatot mi tájékoztattuk a kis vérszívók nagy arányú populációjáról! Ha erre jártok vigyázzatok, mert nem lehetünk ott mindig, hogy pontos információval segítsünk benneteket!

 Aztán Csényén fröccsöt ittunk az egészségetekre! Meg az enyémre, meg Ivánéra, Hörpölinére, meg Tamáséra, aki lemaradt tőlünk, s Bögöt és Csénye között megkapta a Hegylakó megtisztelő nevet, meg mindenkiére aki éppen eszünkbe jutott!

Jó dolog ez a túrázás, higyjétek el!

Délután háromra értünk el a sárvári rettentő szocreál stílusban épült állomásépülethez. Gyors pecsét, majd kocsmakeresés! Figyelem! A vasútállomás épületében található kocsma-vendéglő konyhája nagyon tuti!!! Megebédeltünk – hozzá természetesen fröccsöt ittunk az egészségetekre stb. -, majd elindultunk, hogy valami szálláshelyet keressünk.

Épp a vár előtt jártunk, amikor arra eszméltünk, hogy a várost bizony elfoglalták a fürdő-túristák! Először arra gondoltunk, hogy heves csatakiáltásokkal visszafoglaljuk, de aztán rájöttünk, hogy hasztalan lenne, mert folyamatos ember utánpótlásuk van, s ezen városbitorlók egytől-egyig hangosabbak nálunk, sőt mindenféle rettenetes harci eszközzel rendelkeznek (például: divat-strandpapucs, napszemcsi, sznob-álarc), amivel - valljuk meg! - szemben mi képtelenek vagyunk helytállni.

Délután öt óra volt. Ivánnal egymásra néztünk, majd egy közös bólintást követően kimondtuk a jelszót: - Irány Gérce!

Sietősre vettük a figurát két ok miatt! Az egyik az volt, hogy erős hirtelenséggel újra ránk tört a fröccs utáni vágy, a másik okot pedig a fejünk felett tornyosuló viharfelhő szolgáltatta!

Gérce előtt a „Bánya! Belépni Tilos!” feliratú táblát hagyjátok figyelmen kívül, ha arra jártok, ugyanis az a helyes út! Vihar? Mit nekünk szerencsés vándoroknak?

A gércei Kismackóba való érkezésünket követően 5 perccel lecsapott! Villám, dörgés, megnyíltak az ég csatornái, mi pedig boldogan ittuk a sóher-fröccsöt!

...az egészségetekre, meg az enyémre, meg Ivánéra, meg Hörpölinére, meg Tamáséra, ki egyébként Hegylakó, meg aztán mindenkiére, aki épp eszünkbe jutott...

2008. augusztus 2.

Még előző este – a vacsora közben – megbeszéltük, hogy mi Ivánnal már reggel 7-kor indulni akarunk, Tamás meg majd ébred, amikor ébred, valahol utolér bennünket. Már most elárulom nektek, hogy ekkor találkoztunk Vele utoljára...

Kőszeg főterén, a Kék-fény elnevezésű vendéglátóipari egységben fogyasztottuk el a reggeli kávénkat! Mivel Szabó László – tudjátok, ő volt az azonos című műsor vezetője – nem volt ott, mi elkeseredésünkben fizettünk, majd ráérős caplatással kimentünk az állomásra, mert ugye, nehogy már kihagyjuk némi kis kitérő miatt a kötelező bélyegzést. A jegypénztárban ténykedő vasutas úr kedvesen, az igazolófüzet oldalszámának bemondásával kérte a füzetet és helyezett el benne egy szép, MÁV-os körbélyegző lenyomatot. Ekkor már tudtuk, hogy valami van a levegőben...
 

A várost elhagyva értünk ki az országhatárhoz. Már csak itthon vettem észre, hogy a kép jobb alsó sarkában látható betontuskó még évekkel ezelőtt álló határoszlop volt. (nézzétek meg Hörpölin honlapján a fotót!) Hogy kinek lehetett útban? Erre is rájöttem! Biztos egy medve-állatnak...

No persze, mindazoknak, akik egy-egy határkövet nem tudnak felismerni, közvetlenül ott, ahol a Kék Út délnak fordul a határról, egy tábla is fennhangon hirdeti, hogy itt bizony ÁLLAMHATÁR húzódik. Azt már ne kérdezzétek, hogy mi van akkor, ha olvasni sem tud az éppen erre botorkáló! Akkor nagy valószínűséggel simán besétál Ausztriába, bár ma már ez nem nagy kunszt, s elárulom nektek büntetőjogi felelősségünk teljes tudatában, hogy mi bizony ennél a pontnál legalább 40 másodpercig disszidáltunk is egy keveset...
 

Következett az Alsó-erdei nyílegyenes út! Az ilyen hosszú, monoton utak nem igazán tartoznak a kedvenceim közé, így aztán Ivánnal hosszas találgatásba kezdtünk az egyenes, no meg az út ilyetén találkozásának miértjéről! A legkézenfekvőbb magyarázatnak a rejtett, erdei felszállópálya kínálkozott, aztán ennyiben is maradtunk.

S lám, igazunk lett! Az út végén – kimondottan repülőgépek részére kifejlesztett - „alacsonyan behajtani mindkét irányból tilos” KRESZ táblába botlottunk! Na, ne mondja senki nekünk, hogy egy ilyen tábla 6 m magasan nem a repülőgépek tájékoztatására szolgál...

Tömördön, az Aromaház kocsmaasztalánál agysejtjeink működésének elősegítése érdekében fejenként 1,5 liter sóher-fröccsel koccintottunk az egészségetekre! Az Aromaház pultos hölgye érti a csíziót! A megfáradt vándoroknak hagymás zsíros kenyeret készít kedves felkérés esetén!

Tömörd után aztán – Kincséd-pusztán – bebizonyosodott, hogy errefelé bizony járnak alacsonyan szálló repülőgépek, sőt, még az is, hogy az a bizonyos tiltó tábla nem véletlenül lett kihelyezve! Tessék, nézzétek! Ezt biztos egy alacsonyan szálló repülőgép tette ezzel a szerencsétlen gazdasági épülettel, majd utána – mivel repülögép roncsot nem találtunk a helyszínen – segítségnyújtás nélkül bekapcsolta az utánégetőt. Szerencsétlen Kincséd-pusztaiak meg most bottal üthetik a nyomát!

Kincséd után, szép augusztusi forróságban, kellemesen tikkadt állapotba lehet kerülni. Fogyott a víz rendesen. A Kincsédi-mezőn átvágó Kék Út kemény választás elé állítja a túrázókat. Vagy a susnyával teljesen benőtt, de helyenként árnyékot nyújtó utat választjátok, vagy az út melletti (épp akkor beszántott) megművelt területet, ahol nyakatokba kapjátok a rettentő erővel sugárzó napot. Mivel ottjártunkkor még szellő sem volt, mi bizony inkább a susnyát választottuk!

És e választásunk meghozta gyümölcsét, szó szerint, ugyanis a susnyában épp ekkor érett mindenféle édes, finom és kívánatos vadgyümölcs. Utat vágtunk a sűrűben, s közben fel-felnyúlva kétpofára zabáltuk az út finomságait.

Hogy az elfogyasztott gyümölcs mennyisége okozta-e, az alacsonyan szálló repülőgépek nyomai, vagy a hagyma a tömördi zsíroskenyéren nem tudjuk, de az biztos, hogy az Ablánci malomcsárda előtt a teljes vízkészletünk elfogyott. A csárda meg persze zárva, víz sehol, s mellette még halálosan fáradtak is voltunk. Nem volt mit tenni, felhívtam a szelestei falugondnokot – a Kék-Túra Kempinget ő nyitotta volna ki nekünk -, hogy bizony árulja el hogyan juthatunk el Szelestére, mert az oda vezető kellemes 10 km-t víz nélkül nem igazán akartuk bevállalni. A falugondnok autóval eljött értünk...

Aki Szelestére bármi rosszat mond, annak velem fog meggyűlni a baja! Igen, ott ennyire rendes emberek élnek!

Az biztos, hogy megyünk még Szelestére! Megyünk, mert ott hagytunk egy hiányzó láncszemet, jelesül az Ablánci malom – Szeleste szakaszt, ami még vár ránk...

2009. augusztus 1.

Jó, ha az ember fiának szerte az országban vannak barátai! Így aztán nem kellett nekünk sem külön logisztikai bravúrt teljesítenünk ahhoz, hogy Szombathelyen letegyük azt a fránya négyüteműt, majd onnan a Barát segítségével eljussunk Velembe. No, meg aztán a Barát még a szombathelyi indulás előtt megkávéztatott bennünket és belénk „erőltett” egy pohárka grappát is, amivel az elkövetkező egy hetet köszöntöttük!

Háromnegyed tízkor Velemben felcsatoltuk a háti motyót – az enyém pontosan 18 plusz-minusz 1,5 kg-ot nyomott függően attól, hogy épp mennyi vizet cipeltem - és irány a falu fölötti Szent Vid kápolna, s miközben még mindig grappa szagot húztunk magunk után megérkeztünk a kápolna melletti Kék-túra emlékműhöz.Az érdekesség pusztán annyi, hogy - tényleg teljesen véletlenül - egy nappal korábban pontosan 30 évvel ezelőtt indult Rockenbauer Pál és csapata is a túrán, csak ők a Nagy-Milicről..

A Hörmann-forrás előtt mi letértünk a K+ jelzésű útra, hogy az Írott-kőre dél felől érkezzünk, hisz úgy gondoltuk, hogy rossz ómen lenne, ha úgy lépnénk rá eme kultikus helyen az OKT útvonalára, hogy nem a valós kiindulási pontból kezdenénk. Higyjétek el, megdolgoztunk rendesen azért, hogy a kilátó alatti – egyébként gyönyörű lenyomatot adó – stemplivel megszenteljük igazoló füzetünket!

Írott-kőnél egy jó fél órás pihi! Kár, hogy a kilátó felső szintje zárva van, gyakorlatilag csak onnan lehet(ne) gyönyörködni a panorámában, de nem, a mi kedvünket ez sem szegte, hisz tudtuk, hogy most kezdődik a kalandunk!

A Hörmann-forrást elérve nem töltöttük fel kulacsainkat! Ezt a hibát Ti ne kövessétek el, főleg ne 35 fokos melegben, mert bár erdők szegélyezte úton haladtunk, mégis az út nagy része a Vörös keresztig a közel 50 fokos aszfalton kellemes folyadék-veszteséggel jár. A Stájerházaktól ráadásképpen még délidő környékén nyakunkba kaptuk a napot is, szóval a kellemes szomjúság gyötrelmei közepette érkeztünk meg a kereszthez.

Már épp indulni készültünk, mikor heves Terminátor mozgással utolért bennünket egy túratárs. Köszöntés, gyors információcsere, találka megbeszélése a Hétvezérnél, majd mi indultunk tovább, hisz már port lehelltünk. A Vörös keresztet elhagyva be a hűst adó erdőbe, s itt – egészen az Óház-tetői kilátóig – szöcske seregbe botlottunk. Biztos, valami nagy erotikus ugró-parti közepébe csöppentünk, mert egy-egy szöcske úgy ugrált, hogy akár több szöcske is belekapaszkodott, akiknek meg nem jutott pár, azok – valószínűleg riválist látva bennünk – heves támadásba lendültek. Így aztán lépésenként több száz szöcske ugrott nekünk, akik egytől-egyig le akartak dönteni a lábainkról, de nem, mi nem hagytuk magunkat, erőnket a támadások leküzdésére összpontosítva pár perc elteltével elértük a kilátót! Tudja valaki, hogy hogy hívták a Kukoriban a szöcskét? Az Istennek sem jut eszembe, hogy volt-e neve, s e kérdés azóta gyötör...

Fel a kilátóba, s élveztük a hűst adó szelet. Terminátor mozgású túratársunk is beérkezett – saját bevallása szerint, ha nem ordítunk rá fel sem jött volna annyira szomjas volt Ő is -, s a kiltátó tetején végre bemutatkoztunk egymásnak. Tamás pontosan azonos problémával küzdött, mint mi. Szomjas volt és neki is rohadt nehéz volt a motyója...

Már a kilátónál eldöntöttem, hogy én kizárólag Tastól vagyok hajlandó vizet elfogadni, így aztán gyorsan nekiestünk annak a pár perces menetnek, hogy végre vízhez juthassunk.

Tas rendes vezér! Hűs, finom vizet adott, s mennyiségi megkötés nélkül. Iván és Tamás vezér-koktélt ivott – mindegyikből egy kicsit a kulacsba és jól összerázva (Nem keverve!!!) -, de én nem engedtem elhatározásomból, csak Tastól voltam hajlandó elfogadni folyadékot! A többi vezért pedig megnyugtattam, hogy legközelebbi látogatásom alkalmával tőlük is fogok vizet vételezni, így aztán harag nélkül, békében köszöntünk el a forrást örző vezéreinktől...

A Trianoni keresztnél pihentünk meg legközelebb pár percre. Komáromiak lévén – ismerve városunk szétszabdalásának „eredményeit” - csendben álltunk a keresztnél, s a kereszten látható lövedéknyomok tulajdonképpen el sem szomorítottak. Inkább megerősítettek abban, hogy a napi politika csak egy múlandó nyomorúság, ami olykor lelketlen suttyóvá silányítja az egyébként jóravaló embereket.

A keresztet elhagyva pár perc elteltével elértük a Kőszeg feletti Kálvária-hegyen lévő templomot, majd a hegy aljában lévő kis pincebejáratot, ahol a Szent Koronát őrizték azelőtt, hogy az elhagyta volna az országot.

Kőszegre beérve, valami furcsa szomjúságot éreztünk! Fröccsöt akartunk inni. Felnézek balra, s ni-ni, ott volt egy harangtorony. Na – mondom -, ha itt van torony, akkor kell, hogy legyen kocsma is, s lőn igazam, a toronytól alig ötven méterre virított egy kocsmahivatal.

Tulajdonképpen a belépést követően fel kellett volna eszmélnünk, de a fröccs iránti vágyunk miatt egyszerűen nem vettük észre, hogy a „hivatal” bizony lelkes, helyi alkoholfüggők információs központja.

No, itt találkoztunk Terkával, a kocsma bentlakásos tündérkéjével - küllemét nem jellemezném most nektek, azt képzeletetekre bízom -, ki hangos szóval tudomásunkra hozta, hogy bizonyos elsődleges nemi különbözőségének viszketése jelezte neki, hogy a faluba új fiúk (azok mi lettünk volna...) érkeztek.

A kocsmárium beszédképes közönsége útba igazított bennünket, s néhány száz métert követően elértük szálláshelyünket, a Gyöngyvirág Kempinget! Mindenkinek csak ajánlani tudom a helyet, kedvesek, aranyosak, vendégvárók!

Tudom, egy fényképpel illett volna bizonyítanunk, de higyjétek el nekem, az erőt adó zuhany után, a belvárosi hármasban elköltött vacsora közben poharainkat egymásra, Hörpölinre és természetesen Rátok emeltük!

Hát kérem, így vettük be véráldozat nélkül Kőszeget...

Szedjünk kavicsot!
Az ember simán önző és ez a megállapítás - nagy valószínűséggel - egy cseppnyi magyarázatra sem szorul. Meg aztán az ember fia, talán génjeink miatt kemény gyüjtögető életmódot folytat! Biza! S én sem vagyok kivétel!
Töredelmesen bevallom, hogy jómagam kavicsokat, meg kisebb kődarabokat gyüjtögetek. Nem, nem holmi pénzzé tehető ásványokra gondoljatok, hanem a mezei, jártunkban-keltünkben lábunk alatt fellelhető, jelentéktelennek tűnő darabokra! Igen, ilyen kis semmitmondó darabokat gyüjtök, amelyek abban a pillanatban, hogy a kezembe kerülnek, számomra óriási jelentőséggel kezdenek bírni. Ugyanis attól a pillanattól kezdve azok a kődarabkák az én pillanataim - jó-, vagy épp rossz emlékeim - tárgyi kiteljesüléseivé válnak!
S, hogy mire jók e kövek?
Nekem segítenek. Emlékezni...

Így van ez a Kék-túránkon is. Minden nap, amikor végigmegyünk egy szakaszon, egy szimpatikus kis kavicsot begyüjtök, ráírom a dátumot, oszt be a gyüjteménybe!
Mire végigjárom (egyszer talán...) a Nagy Kéket, majd 55-60 darab kavicsom lesz!
S, hogy mi lesz, ha mind összejön?
Lehet, hogy főzök egy korrekt kis kő-levest...
 

2009. július 25.

Múlt hét végén, amikor gyakorlatilag „legurultunk” Tardosra a Bánya-hegyről, valahogy olyan befejezetlennek éreztem aznapi túránkat minden fáradságunk ellenére. Az igazság az, hogy Ivánt sem kellett aztán sokat kapacitálnom, hogy ezt a napot szánjuk rá erre az alig 20 km hosszú menetre. Reggel hétkor aztán, Tardoson a faluból felnézve a Gerecse így köszöntött bennünket...

Felcaplattunk az erdészházhoz – ezt az utat múlt héten lefelé menetben majd egy óra alatt tettük meg – alig fél óra alatt, elvégeztük a kötelező és áhitattal teli bélyegzést, majd nekivágtunk aznapi örömködésünknek! Bánya-hegyet alig elhagyva, jobbra, a régi vasúti töltésen még látható, hogy hol volt a kisvasút hídja.

Ilyet látva egy kicsit mindig elszomorodom, meg persze egyúttal jókedvű is leszek. Elszomorodom, mert újra bebizonyosodik, hogy az ember alkotta „izék” nem örökérvényűek, függetlenül attól, hogy jó, vagy rossz célt szolgáltak. Meg aztán jókedvű leszek, mert látom, hogy a természet hogyan veszi vissza a sajátját tőlünk. A szomorúságom természetesen a velem született önzőségem miatt keletkezik, míg a jókedvem a határtalan csodálatom miatt van.

A töltéstől eltávolodva, a jelölt úton egyszer csak egy nagy ágkupacba botlottunk. Valami jómunkásember – feltételezem nem szándékosan – pont abba a nyiladékba gyüjtötte be a pár nappal azelőtti fanyesedékeket, ahol a Kék rátér egy erdei útra. Némi hezitálást követően (gondolva idősebb, meg jóval fiatalabb túratársainkra) megszabadítottuk az alig 30 cm széles ösvényt, attól a majd 5 m3 nyesedéktől. Megvolt az aznapi jócselekedetünk is!

Meg is kaptuk első jutalmunkatt érte! A Prímás-lejtőnél ezt a kilátást kaptuk a hegytől cserébe...

Jókedvvel értünk be az üdülő alá. Gyors stemplizés (a gumibélyegző igen csak leharcolt, a fém takarítására nem voltunk felkészülve), még rásasoltunk a Tűzköves-barlangra, aztán épp, ahogy elhagytuk az üdülőt, találtunk egy vadkan-wellness centrumot! Íme!

Pocsolya, vakarófa! Kell ennél több egy tisztálkodni vágyó erdőlakónak?

Pillanatoknak tűnt elérni a pusztamaróti tisztást. Jelentem, a begyógyult láda a helyén, s mi több, a bélyegzőn nyoma sem volt fenyőgyantának!

Az emlékművel szemközti fedett pihenő mellett, valami jószagú főtt, fiatalok bömböltettek valami duc-duc zenét, s az ifjúsági tábor felől is csoportos sikongatások voltak hallhatóak. Nekünk ennyi épp elég volt, indultunk is tovább a Vaskapu irányába.

S lám a Vaskapu előtt újabb felejthetetlen „első-élményben” lett részünk a Nagy Kéken. Átgyalogoltunk az első vadakra kifejlesztett légyfüggönyön...
Tök komolyan mondom: Mi nem ijedtünk meg!

S itt bent, valami gyönyörű dolgot vettünk észre! Egészen a következő ilyen kapuig, az úton (de csak az úton!) kék virágok mentén gyalogoltunk. Hagyományos jel sehol, hisz tölünk jobbra és balra is tarvágás, viszont az úton, de csak az úton ott virított a kék virág. Egy kicsit meg is szeppentünk.

Mikor beértünk Péliföldszentkeresztre zsoltáréneket hallottunk! Felmentünk a templom mögé, letelepedtünk a ládika melletti padra és épp a füzet dokumentációját végeztük, amikor egy lelkes asszonycsapat közvetlenül mellettünk újra énekelni kezdett. Nagyon jó volt hallgatni őket. Itt még megismerkedtünk egy végtelenül vékony kutymorgóval is, aki alig három perc alatt elaludt a lábunk mellett, aztán fel a Dönciket a hátunkra, s irány tovább.

A templomtól alig 50 méterre található Máriakút vize iható! Ne feledjétek el feltölteni itt a készleteket, bármelyik irányba is mentek tovább!

Nekiestünk az aznapi utolsó előtti távnak, megirányoztuk Öreg-követ, a Jankovich-barlangot!




A barlanghoz felérve három túratárssal találkoztunk, akik ott töltötték a hétvégéjüket. Mit tagadjam, irigy voltam rájuk! Hogy miért? Hát tessék, nézzétek! Ezt kapja az, aki fellépcsőzik az Öreg-kőre!

Isten nagyon jó kedvében lehetett, amikor ezt a helyet teremtette!

Mi is csak csendben álltunk lélegzet visszafolytva. Na jó, álltunk volna, ha nem lihegünk...
Az viszont biztos, hogy mindeketten megkaptuk az aznapi jutalmunkat!

Talán a látvány hatása miatt, de robot módjára, alig pár szót váltva egymással tettük meg a Mogyorósbányáig tartó szakaszt. A Kakukk söröző megint zárva volt! Azt hiszem, egyszer majd csak azért jövök el ide újra, hogy egy hűs sört ihassak!

Mi azért nem estünk kétségbe!
Íme a már „szokásos” bizonyíték, hogy ittunk az egészségetekre!

Hát kérem, így telt el a napunk! A jócselekedettől, a jutalmunkig, jutalmainkig...

2009. július 17.
Azt gondoltuk, hogy az augusztusi túránkig már semmi sem lesz a Kéken, de aztán a hét elején, valami csodaötlettől vezérelve kitaláltuk, hogy ezt a "gyenge" 30 km-es hegy-völgy menetet még beiktatjuk főpróba gyanánt.
Persze az izgalom, meg a kapkodás azt eredményezte, hogy sem Iván, sem én nem készültünk tintapárnával, ami pedig egy Kék-túrás elengedhetetlen kelléke. Nem volt mit tenni, bíztunk a jószerencsénkben, s így szálltunk le a szárligeti állomáson. Az állomás forgalmi irodájának ablakpárkányán ott várt bennünket a bélyegző tintapárnával együtt! Bingó! Ez lehet a kezdők tinta-szerencséje?

Aztán, ahogy az állomásról kiértünk egy elég egyértelmű jel-garmada fogadott bennünket! Nekem a kék alapon fehér nyíl teteszett ezek közül a legjobban...

Beértünk a ligetes erdőbe és arról beszélgettünk, hogy ezen a túraszakaszon biztos találkozunk majd őzekkel is. Persze azonnal csendben kezdtünk el baktatni, de őz, az persze sehol (abban a két percben), így aztán arra jutottunk, hogy az őzek most azért nem mutatkoznak nekünk, mert félnek a medvéktől! És ekkor tessék, beigazolódott a félelmünk, mert szembe találkoztunk egy félelmetes pók-medvével!

Hát csoda, hogy félnek az őzikék?

Elhagytuk a tavakat – ott egyébként nyúl-medvék tartják rettegésben az erdőlakókat -, elértük az etetőt, felcaplattunk a Hársas oldalig, s ott meg egy szétrágott fára lettünk figyelmesek. Rövid anatómiai elemzést követően megállapítottuk, hogy a fát egy szu-medve rágta meg, mert kellett neki a rostban gazdag tápanyag...

Hát így értünk be Somlyóvárra, a kulcsos házhoz! Újra szerencsénk volt! A kulcs őrzője is épp ott ténykedett s szívélyesen adta a gumis bélyegzőt a TINTAPÁRNÁVAL (!) együtt! Haraptunk egy falatot, beszélgettünk a kisöreggel és kiderült, hogy a 70-ik születésnapját ünnepli, a barátait várja, mert nagy születésnapi dínom-dánom lesz a réten! Jólnevelt erdőjárókhoz híven felköszöntöttük, majd születésnapja alkalmából kértünk tőle tintát... Jókedvvel adott, majd elbúcsúztunk egymástól!

Itt sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem készítettünk róla fotót, pedig azt hiszem megérdemelte volna! Ha arra jártok mostanság, ne feledjétek el megkérdezni tőle, hogy hogyan sikerült a születésnapi zsúr, s egyúttal kívánjatok neki jó egészséget!

A Somlyó teteje tényleg csak egy pár perces kitérő, ki ne hagyjátok! Nagyon megéri a látvány tiszta időben! Mi ott találkoztunk több csiga-medvével is. A meztelen csiga-medve látványa – mit tagadjam - egy kicsit felizgatott. Azért elég durva ez a medvepopuláció, nem?

Őz meg még mindig sehol...

Jó hosszú, monoton aszfalt galopp következett a hegyről leérve. 30 fokban nem egy leányálom, de nem kell tőle nagyon megijedni, hisz higyjétek el, a kalandok sora mindig ott vár bennünket valahol, a Nagy Kéken!

Hát nem szép ez a jel? A Bodza-völgy előtt találtunk rá. Egyszerűen minden benne van! Ezt még magyaráznom sem kell!

Koldusszállás a túrafüzet pecsételők Mekkája! Három helyen is tudtok pecsételni! Mi is előkaptuk a születésnapról kapott steril mullapra öntött tintát, kicsit benedvesítettük és már pecsételtünk is! A vadászház előtti kerti csapból ne feledjétek el feltölteni a vízkészletet! Fontos, mert innen víz egy korty sincs Tardosig! Mi még ejtőztünk egy pár percet a kis tó partján lévő fűz alatt, s közben a velünk szemben legelésző ló-medvékben gyönyörködtünk...

Következett a Pes-kő – a barlangokat majd legközelebb keressük meg – s itt, az erdőben valami hihetelen dolog történt! Én ilyet eddig tényleg csak rajzfilmeken láttam! Komplett szúnyog-medve csordák fogadják az arra tévedőket. Kilométereken keresztül kísértek bennünket a harcias kis zümmögők úgy, hogy a fejünk gyakorlatilag egy rovargömbben volt! Vértestolna előtt ki az aszfaltra, majd a Fábián-kőnél elérkeztünk életünk első létrájához! Megható pillanatok következtek. Átmásztunk...

Susnyásba be, aztán újra létra, át egy szép nagy réten, majd megint létra, megint be a susnyásba! A susnya tele málnabokorral, de vagy leérett, vagy csak egyszerűen lelegelte valamelyik medveállat...

A Halyagos oldalában aztán egyszer csak közvetlenül előttünk 10-15 méterre megpillantottunk egy őzet! Nézett bennünket, majd megindult be az erdőbe, s utána még egy komplett család! Gondolhatjátok mennyire örültünk!

Nem törődve a fáradsággal felértünk a Bánya-hegyi erdészházhoz, ott pecsételtünk, majd irány falu, mert tudtuk, hogy vár bennünket ott valahol egy hűs fröccs ital! S íme a bizonyíték, hogy gondoltunk rátok, hogy ittunk az egészségetekre!

Hogy éreztünk-e fizikai fáradságot? Szerintetek?
A faluban előttünk sétáló öreg nénikét 200 m-en nem sikerült megelőznünk...

Keressetek Ti is medve-állatokat!

Július 11.
Az egy héttel ezelőtti túránkat is a dorogi vasútállomásról indítottuk Ivánnal. A változás az állomáson pusztán annyi volt, hogy most az elmúlt hetivel ellentétben egy mosolygós, kedves állomásfőnök nyomta a kezünkbe a MÁV stempit!

Aztán uccu neki...
 

Dorog utolsó házainál aztán ezt a jelhalmazt találtuk, ami valljuk meg, tartalmaz némi igazságot, hisz a KÉK tényleg egy "méreg"!

A Baumit vakolatgyár után - a vasúti síneken átkelve - aztán megirányoztuk az erdőt! Mellettünk jobbra mindenféle elhagyatott, a régi időkre emlékeztető gyártelepi "maradványok", aztán egyszer csak feltűnt egy nem is olytávoli múlt még olvasható jelmondatának részlete.

 

"Hűség a néphez, hűség a párthoz!"
Emlékeztek? A feliratból már csak ennyi látszik! A többit benőtte a susnya, lekopott, szóval eltűnt. Hozzáteszem, hogy én egy cseppet sem bánom...

Jó pár száz méterre a jelmondattól jobbra, aztán sokkal üdítőbb látvány fogadott bennünket. Ez az öreg fa is kiszáradt - úgy, ahogy az a politikai rendszer -, itt is rátelepedett az új hajtás, de ez valahogy nekem szebb volt.

Épp ottjártunk előtt néhány nappal szabadíthatták ki a volt Miklós Akna helyét jelölő kis oszlopot a benőtt cserjéktől.
Tudtátok, hogy a lefelé fordított csákány és kalapács a bányászoknál a gyász jele?

A Cartographiás OKT térképen csak "tömedék akna" néven van jelölve, most már legalább tudom a valós nevét is.

Rettentő jó időt fogtunk ki! Kellemes napsütés finom kis szellővel! A múlt heti hőség sehol, igaz a hátamon is csak Kis Dönci (apróbb hátitatyó) kapaszkodott, így aztán hipp-hopp elértük a Gete.hegyet, majd a Nagy-Getét!
Kis Gete (Gete-hegy) kis kereszt, Nagy-Gete nagy kereszt, én pedig a hegytetőn küldtem a világnak egy árnyék-keresztet...

Kis pihi, aztán megindultunk Tokodra, mert várt már bennünket Aladár, a kocsma!
A hegyről lefelé a pingvin-tyúklépés technikát alkalmaztuk! Ezt sík terepen úgy tudod elsajátítani, ha összeszorított farpofával, egyenes háttal próbálsz meg közlekedni! Ilyenkor úgy nézel ki, mintha rettentően féltenéd a nadrágod...
Lefelé menet találkoztunk a kidőlt fára felfestett jellel! Nekem rettentően tetszett!

 

Az erdőből kiérve pedig ez a bogyó halmaz köszöntött bennünket! Csodálatosak a színek, nem? Ha valaki esetleg tudja, hogy ez milyen növénynek a termése szíveskedjen már elárulni! Ekkor jöttem rá, hogy a túra nélkülözhetetlen kelléke egyébként egy növény határozó is!

Tokod!
Az Aladárban szűrtünk egy ser italt Hörpölin és valamennyi Kék-hívő egészségére! Itt a "szokásos" dokumentáció, parancsoljatok! Ha esetleg eddig nem tudta volna valaki, akkor elárulom, hogy a dohányzás halált (is) okozhat!

20 perc pihit követően indulás, s az oly sokan ajánlott Hegyes-kő tetejét tüztük ki következő célunknak! Elhagytuk Tokodot, s ekkor egy óriási "hibát" követtünk el! Nem, mi nem balról közelítettük meg a hegytetőt, hanem hurrá, torony iránt indítottuk meg csúcstámadásunkat! Hát, mit mondjak? Így jár az, aki izomból gondolkozik! Felértünk! Zihálva, remegő térdekkel...
Viszont a látvány! Az tényleg mindenért kárpótolt! Ellenben gerincsérvvel küszködő, dohányzó és némi súlyfelesleget cipelő túratársaimnak eme hegymászási - olykor négykézlábra ereszkedve - módszert nem ajánlom!

Hegyes-kőről gyönyörű a kilátás!
Azt tudtátok, hogy Tokodon van egy római erődítmény?
És azt tudtátok, hogy a csúcsról jól látható Tát miről híres?
Többek között arról, hogy valamikor az 1930-as évek elején Magyarországon itt építették az első betonozott, nyíl egyenes autóutat direkt azért, hogy gyorsasági versenyeket rendezzenek! Mi több, akkoriban itt több világrekord is született!
Meg aztán Tátról nevezték el a Tátra hegységet is! Komolyan! Egy legenda szerint az ősidők egyik nagy vezére adta a Tátra nevet a hegységnek, mert ott jártakor a szép, tiszta időben rálátott Tátra...

Hegyes-kőről - miután újra kaptunk levegőt - elindultunk a Mogyorósbánya feletti Kősziklára. A tokodi pincék sajnos vakok voltak, bár egy felirat szerint pár héttel ezelőtt frankó kis borfesztivál zajlott ott. A "kavicsos" házzal mi is találkoztunk, de sajna senki sem volt ott, pedig tényleg készültünk, hogy megnézzük! Majd legközelebb...

Aztán felértünk a Kősziklára! Innen is nagyon szép a kilátás, igaz, inkább csak Esztergom felé. A tető a csillagászok szent helye is!

Itt egy picit kavartunk jelhiány miatt, de aztán rájöttünk, hogy a térkép + tájoló nem hazudik. Idővel megtaláltuk a jeleket is és egy nagyon klassz horhosból értünk be Mogyorósbányára. 


Mogyorósbányán a Kakukk söröző sajnos zárva volt! A bejárati ajtón - rettentő korrekten - elhelyezett gumibélyegzővel elvégeztük a regisztrációt, majd a falu főterén lévő étteremben rendeltük meg sóher-fröccsünket!
Sóher-fröccs = 1 dl bor + 4 dl hideg szódavíz

Hát kérem, így telt el a Kéken megtett második túranapunk...

 

A tartalomjegyzék gyöngyszemei!

Mindenre kiterjedő tervezői fenomenitásom miatt elhatároztam, hogy az esetleges, túra közbeni apróbb balesetekre is felkészülök. Már nézegettem mindenféle elsősegély csomagokat mindenféle túra boltban, meg túra áruházban, de valahogy - általában az árfekvésük miatt (optikai tunningos, drága, hiányos tartalmú vacakok) - egyik sem volt az ínyemre. Már arra gondoltam, hogy összeállítok egyet, mikor épp egy patikában a patikus hölgynek szegeztem a kérdésem:
- Létezik-e valami kisebb elsősegély csomag?

Ő bólintott, megmutatta, én pedig hurrá!
Kicsi, zippzáros, tréfás, könnyű és minden benne van, amire esetleg szükséged lehet! Szóval, ha ilyenben is gondolkozol, akkor ajánlom a majd minden patikában beszerezhető - a motorkerékpárokhoz használatos - "A" tipusú elsősegély felszerelést!

Hogy mitől tréfás?
Én jót röhögtem, amikor a tartalomjegyzékből kiderült, hogy a csomag tartalmaz egy tartalomjegyzéket is...
 

Az unszinpatikus piktogram!

Tervezünk, tervezünk, kitaláljuk, hogy merre akarunk járni, mit szeretnénk megnézni, és gyönyörűen elképzeljük magunkat a hegytetőn állva, ahogy a verőfényes napsütésben sütkérezve élvezzük a körülöttünk elterülő táj látványát...

Aztán jön ez a fránya piktogram valamelyik időjós honlapon és ahogy közeledik a "nagy terv" napja ez még mindig ott csücsül a kiválasztott nap(ok)on, mi meg elkedvetlenedünk!
Pedig nem kellene!

A magam részéről imádom az esőt! Főleg a nyári, meleg zivatarokat!
Egyszerűen csodálatosak!

Persze azért nem árt tudni, hogy mire számíthatunk, s épp ezért érdemes sasolgatni a különböző előrejelzéseket taglaló ál-, fél- és rettentő hivatalos intézetek jóslatait. A sok-sok ismertet én nem is ajánlanám (azt úgy is ismeritek!), viszont - mint talán mindegyikünknek van ilyen - egy olyan forrást javasolnék betenni a többi közé, ami engem még alig hagyott cserben.

Itt találjátok!
Igaz, hogy csak három napra ad előrejelzést, de talán ez megbocsátható! Meg aztán az egyik tudós nem igazán szereti eljátszani a hitelét egy másik tudós előtt!

Szóval én úgy gondolom, hogy az eső egy cseppet sem a túrázó ellensége! Az eső inkább egy jó lecke!
Megtanít felkészülni!
 

2009 július 4. Reggel 07:50-kor a dorogi vasútállomás végtelenül morcos állomásfőnöke "Na, de most utoljára!" felkiáltással elvette az igazolófüzetem szüzességét. Nem így képzeltem az első pecsétet, valami meghatóbb, magasztosabb stemplizésre vágytam volna, de a vasút áthúzta a számításom. Iván barátommal vágtunk neki! Mivel vállalta a táv vizuális dokumentációját, a bejegyzés képeit ő adományozta a nyilvánosságnak...

Dorogot elhagyva egy végtelenül hosszú nyiladék következett. Szerintem ez a Dorog-Kesztölc közötti amatőr-kerékpárral-ingázók kedvelt útvonala, bár - talán szombat lévén - egyetlen drótszamaras jómunkásemberrel sem találkoztunk.

Ellenben felhívnám a túrázók figyelmét, hogy Dorog után, a kis hídon átkelve épp ottjártunkkor bőszen építettek egy kerítést, ami lehet, hogy a későbbiekben kicsiny kitérőre ösztökéli majd a Kéket járókat.

Kesztölcre beérve azonnal a régi, szocialista időkben futó TV reklám jutott eszembe a helyi tapétagyár termékeivel kapcsolatosan (lehet még???), amikor is a kolbászra harapó kövér pasi nem aggódott a tapétára fröccsenő zsírtól, mert a reklám szlogenje megnyugtatóan közölte a reklámot fogyasztókkal: "Ez kesztölci!"

Meg aztán Kesztölc másról is híres ám!
Tudtátok, hogy egy legenda szerint 1956-ban itt bizony kikiáltották a köztársaságot? Erre még Iván hívta fel a figyelmemet, s ha érdekel bárkit eme érdekesség, hát nosza, ugorjon fel a Kesztölci Köztársaság legendáját elmesélő kis oldalra!

A falut elhagyva felértünk a fenti képen látható Kétágú-hegy alá. Valami hihetetlen intenzitással hangoskodtak a kabócák! A "Kabócás-hegy" megnevezés is simán illene a helyhez, s bár nagyon párás volt az idő, a Dorog-Kesztölc felé kilátás is gyönyörű!
Persze a zizegve gyüjtögető méheket ez piszkosul nem érdekli..

A gerincen végigcaplatva még találkoztunk egy gyógynövényeket gyüjtögető házaspárral, aztán be a hűst adó tölgyesbe és a jeleket követve hamarosan megérkeztünk Klastrompusztára, ahol a fém bélyegzőt rejtő kis doboz előtt ezzel a faragott "kis" fával találkoztunk szembe...

Bélyegzőpárna, bélyegzés.
Na, itt már éreztem a hátam mi tagadás. Nagy Dönci, azaz a hátitatyóm (ezt a nevet kapta a keresztségben) nyomott az előzetes mérésektől eltérően 18 kilót a teljes heti cók-mókkal.
 

Pesze mondhatnátok, hogy minek, de ez van, ilyen hülye vagyok, muszáj volt kipróbálnom a gerincsérvvel megtűzdelt hátamat a későbbi, több napos túrák tervezése miatt.

Aztán megirányoztuk az innen 50 m-re lévő fogadót, hogy hörpöljünk egy sört Hörpölinre gondolva!

S akkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy ízig-vérig túrázós honlapot ajánljak nektek! Egy igazi gyüjtőlap, tele érdekességgel, túraszakaszok pontos leírásaival, tanácsokkal olyan kezdőknek mint én, s tanácsokkal profiknak, mint amilyen talán majd egyszer én is leszek!

A honlapot Hörpölin jegyzi, s az Index fórumán megígértem neki - bár nem ismerem, mégis jó szívvel -, hogy Klastrompusztán az Ő egészségére emelem hűs, sörrel teli poharam!
Jelentem megtörtént!

Hörpölin Honlapja pedig készséggel és szeretettel vár mindekit!

A sör hörpöléséhez aztán még csatlakazott egy bableves lángossal, meg egy MTSZ-es gumibélyegző is! A fogadós hölgy nagyon kedves, a hely igazán baráti, szóval csak ajánlani tudom mindenkinek!

Másfél óra pihi után kaptuk magunkat, aztán be az erdőbe! Hát, mit mondajak?
Árnyékban bizony délidőben is 30 celsius fok, az előző napi esőzéstől kb. 95% relatív páratartalom, a sárról meg inkább nem is beszélek, higyjetek inkább a saját szemeiteknek...

Jó, a kép egy kicsit csalós, hisz egy keréknyomból lett készítve, meg azért leküzdöttük a természet eme akadályait is, hisz ahogy Bendegúz mondta az Indul a bakterház-ban:
"Nem olyan családból származom én!"

Vígan, minden gond nélkül értünk be Piliscsévre!
Cséven tuti, hogy reklámszekemberek is laknak! A falu szélén lévő telek egyik fő értékesítési célközönsége a jelkereső túrázók hada...

A képről direkt nem satíroztam le a telefonszámot! Az, aki ilyen furfangos megoldást alkalmaz, az egyszerűen "megérdemli" a feltétel nélküli népszerűsítést!

És Piliscséven még találkozhatsz fényes nappal is motorizált, hivatásos rémisztőkkel is, akik tudják, hogy mit tettél tavaly nyáron!
Nem hiszed? Hát íme!

Miután Piliscséven jól magunkba szippantottuk a napi kötelező reklámadagot, no meg a rettegést, írány be az erdőbe, s utunk utolsó szakaszának veselkedtünk neki!

Ne feledjétek el Cséven feltölteni a vízkészletet!
Mi erről megfeledkeztünk, s a legközelebbi vízvételi lehetőségig porosra száradt pofával bandukoltunk, azaz Piliscsabáig...
Piliscsabára beérve a Csévi út és az Attila út kereszteződésében van egy halálra rosdásodott nyomós közkút! Isteni finom, hideg vízet lehet fakasztani belőle!

Aztán már csak az állomás következett, ahol a kedves pénztáros néni rutinosan nyomta a stemplit, illetve fél óra várakozás a vonatra.

Hát kérem, így vesztettem el túra-szüzességemet Iván barátommal, valahol Dorog és Piliscsaba között!

Már csak egyet kell aludnom! Egyet, s holnap valamikor reggel 08:00 körül Dorogról indulva elbattyogok Piliscsabáig hátamon a próba súllyal. Mit tagadjam, kicsit félek, hogy kudarcot vallok, de nagyon akarom, s talán ez majd átsegít.

Hogy miért félek? Az igazság az, hogy két darab gerincsérv lakik a hátamban! Hát igen! Nekem eggyel több páros szervem van a kelleténél...

A jelszó?

"A kankalin sötétben virágzik!"

Klastrompusztán sört iszom! Ha épp arra jársz csak kérd a jelszót, oszt meghívlak egy pofa sörre!

Kuksi érti, én nem...

Ő Kuksi. A Kutya. Igen, nagybetűvel! Mert megérdemli! Ő érti, mert kutyamértékben oly hosszú élete folyamán már nem lehet újat mondani neki, míg nekem...

No, de inkább elmesélem:
Történt, hogy ma - éles- és előrelátásomnak köszönhetően - betértem egy Túra Boltba. Gondoltam hol máshol keressek olyan kütyüket, amik még hiányoznak a felszerelésemhez, mint ugye a Túra Boltban. Jelentem, a Boltban még a problémámat sem értették meg!

Én teljesen abban a hitben voltam, hogy a hátitatyóhoz simán lehet vásárolni hevedereket - tudjátok, olyan gyorskapcsolósat -, amik segítségével pikk-pakk plusz motyókat (polifoam, hálózsák, úthenger, fürdőszoba...) tudok a hátizsákra rögzíteni. Hát nem! A Túra Boltban ilyen dolgok nincsenek.

Ellenben "G" jelzésű, azaz gagyi termékek garmadával. Frankó kis műanyag pacsker pink színben (ami ugye elengedhetetlen kelléke a túrázásnak), fejlámpához elem (nem, fejlámpa nem volt, csak a feliratból tudtam meg, hogy a felsorakoztatott elemek kizárólag e termékhez jók...), illetve mindenféle furcsa kinézetű napszemüveg (az egyiken DISCO felirat virított), amikre tényleg csak és kizárólag a NAPSZEMCSI megnevezés illett.

Szóval keresek olyan hevedert, amit használni is tudnék! Varrjak? Vagy lehet egyáltalán vásárolni valahol?

Aki tudja segítsen! Kérem!
 

Na, itt van!

Egy heti cuccost belepakoltam próba - méghozzá nagy próba - jelleggel s most alig várom a szombatot.

Szombaton ugyanis elindulok, pelestemplizem az első pecsétet az igazoló füzetecskémbe.

Bőrke - Ő volt a Barátom - majd remélem bólogat nagyokat. Én biztos, hogy rá fogok gondolni, s talán közben még dúdolok is valamit. Magamtól...
Neki...

Szombaton elmegyek egy egynapos kis túrára, de csak azért, hogy az augusztus 1-től kezdődő egy hetes gyaloglásom alatt már ne nagyon érjen meglepetés.


"Mondd el, hogy nem hiába élek,
Látod rajtam, hogy csak magamtól félek!"

Szóval 16 kg a kis aranyos! S, hogy mi az ami kimaradt belőle/rólam? És pusztán azért, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó többet cipelni majd egy teljes héten és közel 200 km-en keresztül?

• távcső (pedig azt nagyon szerettem volna...)
• fényképező cucc (ezen még morfondírozom)

A többi meg majd kiderül szombaton...

Az egyik legszebb dolog a tervezés...

Ami valljuk meg azt jelenti, hogy a térkép fölé görnyedsz és azt sasolod, hogy a túra útvonalán, vagy az útvonal mellett mi az, amit érdemes megnézni. És ilyenkor jön a felismerés, hogy tulajdonképpen mindent, de az valahogy mégsem fér bele a tervezett táv megtételére szánt (kapott ???) időbe. Szóval jöhet a lemondás...
Azt hiszem, értem azokat, akik többször is végigkoslatnak egy-egy túra szakaszt.

És csak sasolom a térképet, csak mormogom magam elé, hogy: "Ezt majd legközelebb!"

20 év!

Szóval pontosan húsz éve, hogy barátommal elhatároztuk: Végigjárjuk a Nagy Kéket!
Mindig csak terv maradt. Először azért, mert mindenféle kispolgári dolgokba - család, megélhetés, munka, munkahely - fogtunk, aztán azért, mert mindig találtunk magunknak valami sokkal fontosabbnak tűnőt, aztán azért, mert a Barátom autóbalesetben meghalt...

Ma, amikor az egyik szélső karomba beleszúrták a kullancs elleni védőoltás második adagját épp az jutott eszembe, hogy innen nincs már visszaút. És ennek örülök, mi tagadás...

Megyek, elindulok a Nagy Kéken!
Egyszerűen akarom!